Egy hete értünk haza, a hosszú és fárasztó utazást mára már teljesen kipihentem. Bevallom, nehéz volt hazajönni. Egyrészt mindannyian szívesen maradtunk volna még, másrészt nem volt könnyű a nyárból hazatérni a télbe. Ráadásul több mint negyven órát utaztunk. A Stansteden értünk a mélypontra, amikor tizennégy és fél órás repülőút után kiszálltunk a nulla fokban egy zsúfolásig megtelt terminálon. Ismét borult a tervünk, hogy a reggeli továbbutazásig kényelmesen elszundikálunk valamelyik padon. A reptér a zord idő miatt egész este nem indított járatokat, és a várakozó utasokkal megtelt az egész épület, a földön is alig volt hely.
P60: Hosszúnak tűnő rövid éjszaka a Stansted-en
A hajnali ébredéskor egy magyar fiú jött oda hozzánk kétségbeesve, mert neki is törölték az előző esti járatát, és nem tudta hogyan fog hazajutni. Imi próbált segíteni, de nem sok sikerrel, mivel vagy nem is tudta vagy elfelejtette a varázsigéket, melyekkel szárnyakat növeszthetett volna honfitársunknak. Szabad hely pedig egyik Budapest közeli reptérre induló járaton sem volt. Egy pillanatig a mi fejünkben is megfordult, hogy a Karácsonyt egy repülőtéren kell töltenünk, de a pozitív gondolkodás jegyében végül hamar kivertük a fejünkből ezt a butaságot.
Pozitív gondolkodás! Nem hiszem, hogy Ázsiában ragadt rám, de az utazás mindenesetre sokat segített fejleszteni ezt a képességemet, így nem csak az élményekkel lettem gazdagabb. Az első bejegyzésben azt ígértem, hogy a végén talán kiderül mi volt az utazásom oka, célja és értelme. Talán egy halvány célzást tettem arra is, hogy bár örülök az efféle híreszteléseknek, mégsem a bélyegalbumom népszerűsítésének lehetősége vonzott a távoli keletre.
Amit kereshettem volna, azt már az utazás előtt itthon is megtaláltam, és az elmúlt egy hónap alatt csak tovább erősödött, és végső soron meggyőződésemmé vált az a gondolat, hogy bármit is keresek, azt a földrajzi fekvéstől függetlenül kizárólag saját magamban találhatom meg. Az, hogy boldog vagyok-e vagy sem, csakis a hozzáállásomon múlik, mert nem a külső tényezők tesznek boldoggá vagy boldogtalanná, hanem az, ahogyan viszonyulok hozzájuk. A múlt eseményein rágódni önpusztítás, a jövő miatt aggódni vagy arra vágyakozni önámítás. Ez mind illúzió és nem a valóság. Kizárólag azért vagyok felelős, hogy itt és most mi történik velem, mit teszek, mit érzek, hogyan reagálok vagy nem reagálok. A „most”, a jelen pillanat megismételhetetlen, és észnél kell lenni, mert igencsak rövid. Az „itt” azonban bárhol lehet a világban, hiszen mindenütt éppolyan jó, mint máshol!
P61: Hócsata Ferihegyen - nem bírtunk magunkkal, annyira örültünk a télnek
Itt már elmúlt éjfél, az utolsó éjszakánk Ázsiában, és az utolsó bejegyzés is. Holnap kora reggel indulunk haza. Mostanra ott tartunk, hogy már nem csak Imit lesz nehéz feltuszkolni a repülőre, de Kissandi is fontolgatja – ha nem is a maradást, de a későbbi – kiköltözését. Különben nem csodálom. Ha nem is vesszük figyelembe, hogy a híreink szerint otthon mínusz nyolc fok van, itt pedig talán plusz harminc, az mindenképpen sokat nyom a latban, hogy itt az emberek összehasonlíthatatlanul kedvesebbek, mint otthon. Különösen mióta megtanultam a Varázs Szavakat.
Egy helyi barátunk Kanal – inkább úgy kell ejteni, mint a kutyatartásra használatos területet, sem mint az evőeszközt – árulta el azokat, amikor tegnap elvitt bennünket kirándulni a Nyugati Barajhoz, ami egy hatalmas mesterséges tó, és Angkor virágzása idején a zseniálisan megtervezett vízgyűjtő és -elvezető rendszerhez tartozott. Van a közepén egy pici sziget egy elárasztott templommal. Kanal ezt mutatta meg nekünk, mielőtt elvitt volna ebédelni egy nagyon fura helyi étterembe. Előtte még teletömött mindenféle déligyümölccsel: dragonfruittal, jackfruittal, rambutánnal. Megbeszéltük, hogy ha most nem lett parazitás bélfertőzésünk, akkor sosem lesz már. Az étterem egyébként összekapcsolt, fedett stégekhez hasonlít, a víz borította rizsföld szélén, cölöpökön áll, kis bokszokra tagolódik, ahol a családok a földre terített háncs szőnyegeken fogyasztják a megrendelt ételeket, majd a kikötött hintaágyakban sziesztáznak. A menüsorunkon volt töltött béka, mindenféle meghatározhatatlan levelekből álló saláta, sült csirke rizzsel, rovarokkal ízesített halkrém – na jó, ezt csak Kissandi vállalta be –, chillis-sós krémmel kent mangó, bambuszcsőbe tömködött sticky rice, vagyis édes ragacsos rizs. Délután Kanal – buddhista szerzeteseket megszégyenítő türelemmel – jött velünk alkudozni a helyi piacra, így soha nem látott kedvezményeket értünk el a karácsonyi nagybevásárlás során.
P54-59: Kirándulás a Nyugati Barajhoz, Kanal-lel és sziesztával
És, amint említettem megtanította a Varázs Szavakat is: A’te O’kun. Lehet, sőt biztos, hogy nem így kell írni, de így kell mondani, és azt jelenti, hogy „Nem, köszönöm”. Azóta csak ezt szajkózom a fuvart ajánló tuk-tukos fiúknak. Már legalább három házassági ajánlatot kaptam. Annyira boldogok, hogy egy európai beszéli a nyelvüket, hogy azonnal abbahagyják az éneklést, amivel addig a szolgáltatásukat kínálgatták, és normáltónusba váltva lehet velük beszélgetni. Persze ne aggódj Anyukám, nem kell majd ide járnod unokázni. Bármennyire is megszerettem ezt az országot és ezeket az embereket, az ígéret szép szó, én bizony hazamegyek Karácsonyra.
Bár nekem is nehéz itt hagynom Ázsiát. Legjobban a kicsi különbségeket szeretem. Ha itt bármit kérdezek, amire nem tudnak válaszolni, vagy nem értik a kérdést, mindig egy határozott és egyértelmű: Yes!-szel felelnek. Szeretem azt is, hogy minden „same same, but different”. Szeretem, hogy egy hatalmas időugrással 2553-ban, majd 52-ben, majd ismét 53-ban találtuk magunkat. A kambodzsai és a thaiföldi buddhista időszámítás ugyanis eltér egymástól. (Ez is same-same, but different!) Szeretem, hogy az emberek mindig mosolyognak, és sajnálom, hogy csak három repülőjegyünk van, és ezért nem tudjuk hazavinni az egész országot, hogy megmutassunk Nektek…
Tegnap dél körül – ismét egy hosszú éjszakai buszozás után – visszaérkeztünk Siem Reap-be. Imi olyan boldog volt, amikor a taxi kitett bennünket a Jasmin Lodge előtt, hogy erősen gyanakodni kezdtem, nem nagyon élvezte az utazást Kissandival és velem. Úgy vigyorgott, mint aki végre megpillantotta rég’ nem látott otthonát. Szólnom is kellett, hogy ne élje bele magát, mert csak három napig maradunk. Két magyarázatot látok a viselkedésére, nem tudom még eldönteni, melyik lehet a helyes. Vagy rokonlelkek vagyunk, és neki is mindenütt jó, azért örült ennyire, vagy azért mosolyog, mert már menne haza, és ez az utolsó állomásunk a hétfői hazaindulás előtt.
Kissandi is boldog. Megint itt vagyunk imádott Angkorja mellett. Még fel sem értünk a szobánkba, máris szövögette a terveket, hogy hova akar még ellátogatni. Sőt a vendégház tulaja és az étteremben dolgozó édes pincérfiúk is kitörő örömmel fogadták a viszontlátást. Nem olyan szépek, mint Johnny és a barátai a Porn’s Bungalow-ban, és a tejeskávé sem olyan finom, de amikor így mosolyognak, és reggelire hozzák az isteni sajtos, paradicsomos baguette-et, mindezt meg tudom bocsátani nekik.
A khmer vendégszeretet messze földön híres, de nekünk a thaira sem lehet panaszunk. Alig akartak elengedi bennünket Koh Changról. Azt állította minden taxis, hogy délután öt után már nincs fuvar a komphoz. Pedig az útikönyvünk szerint az utolsó komp este hétkor indul, és mi azért ezt választottuk, mert éjszakai busszal akartunk tovább utazni Bangkokba, és inkább maradtunk a paradicsomi szigeten, mint várakoztunk volna a trati buszállomáson. Jó félórás-órás keresgéléssel végül sikerült egy olyan taxist találnunk, aki duplapénzért végül elvitt minket a komphoz. Még persze így is túl korán értünk Trat-ba, ahol szerencsére találtunk egy vurstlit, így nem unatkoztunk a busz indulásáig. Nagyon élveztük a mókázást, mert itt is mi voltunk az egyedüli európaiak. A bácsi a kifőzdében – bár egy mukkot sem értett abból, amit mondtunk neki – készségesen főzött nekünk levest, és a fánkárus kislányok irultak-pirultak a gyönyörűségtől, amikor Imi egy fél tucat fánkocskát vásárolt tőlük. Persze mindent azon az áron kaptunk meg, mint a helyiek, ami nagyjából a fele volt annak, mint máshol, a turisták látogatta helyeken. A kirakodóvásár, a lacikonyhák és a vidámpark mellett a nagyszínpadon fiatal thai tehetségek mutatták be ének és táncművészetüket. Iminek és nekem ez tetszett a legjobban. A helyi fiatalok lelkesen invitáltak minket táncolni, miközben a művésznő – lehet, hogy fiatalember – azt búgta a mikrofonjába, hogy welcome to Thailand. Csodálatos utolsó emlék ez ebből a gyönyörű és csodálatos országból, a „boldogság földi paradicsomából”, amit már nem is értem, miért akartunk annakidején Burma kedvéért elhagyni.
Be kell vallanom, hogy hasonlóan érzek Kambodzsa iránt is, és úgy vélem, ezzel két útitársam is így van, de Imi mindenképpen. Igazság szerint már akkor vigyorgott, amikor átértünk a határon. A vízumigénylésnél a kedves hivatalnokok az első szóból megértették, hogy mi nem kívánunk többet fizetni a beutazási engedélyért, mint a hivatalos húsz dollár. Nem is akadékoskodtak. Pedig útközben hallottunk olyan utazókról, akiket egy órára is bezártak, mert nem akarták megvesztegetni a rendvédelmi szerv vélhetően alulfizetett dolgozóit. Az útlevél-ellenőrzéskor pedig a határőr bácsi annyira megörült, hogy megérkeztem a csodás hazájába, hogy azon nyomban elhagyta a posztját, és értesítette a társait is a nagy eseményről. Még mosolygott is, ami a khmer hivatalnokok részéről ritka mutatvány, valószínűleg azt tanítják nekik, hogy zord arccal több baksist tudnak bezsebelni, mint kedveskedve. A Kissandi útlevelét ellenőrző hivatalnok pedig egyenesen dalra fakadt, amikor meglátta ki áll a sorában. Ám a fő attrakció csak ezután következett. Imi a fejébe vette, hogy a Poi Pet és Siem Reap közti nagyjából százötven kilométeres utat nem kívánja a távolsági buszon – kb. három óra alatt – végigzötyögni, jöjjünk inkább taxival. Azt is elhatározta, hogy fejenként csak hét dollárt fizessünk a sofőrnek – a buszjegy egyébként tíz dollár per fő. Szóval hagyta, ahogy a gépjármű-tulajdonosok a színe elé járuljanak és megtegyék ajánlataikat. Egy fél óra alkudozás után kezdtem sejteni, hogy a hét dollár nagyon kevés lehet, mert nem nagyon adta be senki a derekát. Olyanok akadtak, akik nyolcért vállalták volna, de Imi hajlíthatatlannak bizonyult. Már éppen akartam neki szólni, hogy egy dollár az mindösszesen száznyolcvanegy forint, annyiért otthon már egy liter tejet is nehezen kap, amikor rájöttem, hogy nem is a pénz számít, hanem arról van szó, hogy nagyon élvezi ezt a játékot. Ekkor értettem meg, hogy mi nyomta néha a szívét annyira Thaiföldön. Ott a tuk-tukosok és a taxisok sokkal kevésbé hajlanak az alkudozásra, mint Kambodzsában. Imi nem is szeretett velük szóba állni, ezért utaztunk annyit busszal!
Cirkuszba illő látványosságot nyújtottunk, amint a nagy hátizsákjainkkal emelt fővel sétáltunk hárman a tűző napon, a nyomunkban egy tucatnyi alkudozó, magát ajánlgató sofőrrel, némelyik közülük a gépjárművével kísért minket. Már gyalogoltunk egy ideje, amikor Kissandi megkérte Imrét, hogy egyezünk meg a nyolc dollárban, mert végül nem lesz értelme autóba szállni arra a néhány méterre Siem Reap-ig.
Hát így történt a visszatértünk. Ma kirándulgatni fogunk, holnap pedig – remélem, rá tudom venni Kissandit – pihenünk egy kicsit, mielőtt nekivágunk a hazaútnak, ami előreláthatóan hétfő reggeltől kedd estig fog tartani.
Amikor megérkeztünk azt mondtuk Johnny Depp-nek, akit egyébként Porn-nak hívnak – de Imi szerint lehet, hogy ez csak a hobbija – hogy előreláthatóan három éjszakát maradunk. Ma fizettük be az ötödiket. Töltöttem fel néhány képet, hogy érthető legyen a döntésünk – bár a fotók nem adják vissza jól sem a hangulatot, sem a színeket. Emiatt Kissandi egy kicsit szomorú, de aztán megvigasztalódik, amikor körülnéz.
P51-53: Kissandi megvigasztalódik, amikor körülnéz
Töltöttem fel képeket a korábbi bejegyzésekhez is, lett ugyanis Internetünk, mert előkerült az itteni „rendszergazda”: Peter, aki német, négy éve jött, és nem tud hazamenni. Lehet, hogy Johnny velünk kapcsolatban is erre számít.
Ám ne aggódj Anyukám, jó kislány vagyok, mi Karácsonyra haza megyünk.
Koh Changon mindannyian megtaláltuk az új hobbinkat. Kissandi, aki azt hitte magáról eddig, hogy víziszonya van, imád a delfinekkel úszkálni, és az sem zavarja, hogy nyolc méteres vízmélység van alatta. Nekem a motorozás örömeiből eddig csak a hátsó ülésen való nézelődés jutott, most azonban úgy száguldozom a hegyi szerpentineken, mintha erre születtem volna. (Ne aggódj Anyukám, már leadtuk a bérelt motort, és mind egyben vagyunk.)
Iminek két új hobbija is lett. Egyrészt büszke macskagazda, amióta beköltözött a banánkunyhójába a sziget legszebb kiscicája, másrészt a mi legnagyobb örömünkre kiderült róla, hogy imád kézzel ruhát mosni. Mivel itt van egy-két napunk pihenni, belefért egy nagymosás is, így Imi hódolhatott új szenvedélyének. Öröm volt nézni, ahogy pancsikol a biológiailag lebomló, csodás illatú mosószer habjaiban. Meg kell jegyeznem, nagyon szépen mos, és ez bizony nem kis teljesítmény, mert idefelé – tekintettel a távolsági buszokon töltött éjszakákra – csak kétnaponta váltottunk ruhát, vagyis volt egynéhány igen mocskos darabunk.
Koh Chang tehát olyan hely, ahol az ember felfedezheti eddig rejtett képességeit. Kár, hogy hamarosan – talán már holnap, de lehet, hogy csak holnap után – indulnunk kell vissza Kambodzsába. A pontos időpont attól függ, hogy át tudunk-e itt menni a thai-kambodzsai határon, vagy vissza kell utaznunk Bangkokba, és arra térni vissza, amerről jöttünk. A khmer határőrök ugyanis elég trükkösek, és hallunk olyan híreket, hogy csak akkor adnak vízumot, ha kétszer annyit fizetünk, mint amennyibe az hivatalosan kerül. Mivel útitársaim már jól ismerik a határátlépési szokásaimat, és hogy milyen hatással van rám a hatóságok packázása, lehet, hogy nem mernek kockáztatni az itteni határon.
Megvagyunk, nem vesztünk el! Az elmúlt néhány napban rengeteget utaztunk. Bangkokból éjszakai busszal keltünk útra Chiang Mai-ba, a legszebb thai kisvárosba, amit eddig láttam. A terv szerint csak átutaztunk rajta. A tízórás buszozást követően reggel érkeztünk, és miután megnéztük az apró festői belvárost, délután indultunk is tovább Mea Sai-ba a burmai határra. Mire odaértünk kb. fél tizenegy körül, minden kihalt volt, már mindenki aludt. Talán a korai sötétedés miatt lehet, hogy itt és Kambodzsában is este kilenc-tíz körül minden bezár. Éjfélig kizárólag a turisták által sűrűn látogatott szórakozóhelyek tartanak nyitva, ahol az európaiak és ausztrálok mozdulatait a helyiek álmos pillantásai kísérik.
A Lonely Planet-ből kinézett guesthous felújítás alatt állt, de miután nagy nehezen legmélyebb álmából felvertük egy másik vendégház portását, a már-már kétségbeesett Kissandi legnagyobb megnyugvására, végül találtunk megfelelő szállást éjszakára.
Tortúránk másnap folytatódott a burmai határon. Sikeresen kiléptünk Thaiföldről, átsétáltunk a senki földjét jelentő hídon, ám a másik oldalon megtudtuk, hogy valami új szabály miatt a bangkoki követségen kapott vízumunk itt nem használható, de ha veszünk egy tízdolláros beutazási engedélyt, akkor ellátogathatunk a legközelebbi két városkába. Persze kell még egy kalauzt bérelnünk, illetve szállást foglalnunk és fizetnünk a taxiért, ami fejenként további 4500 bhat-ba, vagyis nagyjából 140 dollárba kerül. Mivel mi még aznap Mandalay-ig akartunk eljutni, amihez vissza kellett volna fordulnunk Bangkokba, és légi úton belépni Myanmar két nyitott nemzetközi határátkelőhelyének egyikén, a szomszédos két kis település nem jelentett csalogató alternatívát.
Bevallom, megmakacsoltam magam, és kijelentettem, hogy egy fillérrel sem fizetek többet egy olyan országnak, ahol nem szívesen fogadnak, és ráadásul az emberi jogokat is semmibe veszik, így Imi kétkedése és Kissandi csendes beletörődése közepette visszasétáltunk a thai oldalra. Imi abban kételkedett, hogy a thai hatóságok értékelik-e majd annyira az önérzetemet, hogy visszaengednek úgy az országukba, mintha el sem hagytuk volna azt.
Kevés olyan embert ismerek, akinek megengedték, mi több felszólították rá, hogy írjon bele a saját útlevelébe. Nekünk ezt kellett tennünk ahhoz, hogy a néhány perccel korábbi kilépésünket a thai határellenőrző szerv törölje. Nem tudjuk pontosan mit írtunk alá, mert a határőr bácsi ugyan gyönyörű betűalakzatokat rajzolt az aláírásom fölé, de nem mondta meg, mit jelentenek azok. Azt sejtjük, valami ilyesmit: „aláírásommal igazolom, hogy önszántabból tértem vissza ebbe a gyönyörű és megbízható országba, a boldogság földi paradicsomába stb. stb.”.
A kis intermezzo hatására Burmáról végleg letettünk. Most van egy, januárig érvényes, de fel nem használt vízumom. Ocsóér’ átadom, ha valakinek kedve támadt ezek után odautazni. Valamint van egy nagy piros „cancelled” feliratom a thai kilépési pecsétemen.
Visszatértünk hát Chiang Mai-ba, és egy „csodálatos” kirándulást tettünk a Doi Pui Nemzeti Parkban, ahol még a vízesés körüli kertben is csupa művirág díszeleg. A park területén található arany buddhista templom, kihagyhatatlan látványosság, ugyanígy a királyi család nyári rezidenciája, ahova a királyi pár januárban érkezik, ezért mostanság felújítási munkálatok folynak, illetve „elnézést kérünk, mert a rózsakertben jelenleg nem nyílnak a virágok”.
Néhány felejthetetlen órát töltöttünk még a park közepén lévő zsibvásárrá alacsonyodott törzsi faluban, ám az attól csak néhány kilométernyire fekvő – állítólag „autentikus” – másikba sajnos nem jutottunk el, mert arra felé rosszak az utak, és bérelt sofőrünk nem volt hajlandó elvinni bennünket. Megpróbáltuk ugyan gyalog is, de hiába túráztunk két órát az erdőben, a falu még így is túl messze volt.
P44: Do Pui Nemzeti Park
Kissandi örömére tegnap Shukothai-ban néztünk templomromokat. Ez volt a Sziámi Királyság fővárosa Bangkok és Ayutthaya előtt. Számomra nagyon fura, hogy az állítólag több száz éves romok téglából épültek, és sok helyen mintha malter lenne a kötőanyag. Ezek a keleti népek vagy valóban tudnak valamit, amit mi nyugatiak nem, vagy kamu az egész. Ezen a kérdésen azóta vitatkozunk, hogy még Bangkokban ellátogattunk egy éjszakai szórakozóhelyre, és nem tudtuk eldönteni, hogy amit látunk az a valóság, vagy ez is csak annak egy sajátos változata.
P45-46: Shukothai
Miután végig buszoztunk a fél országon, összeszedtem minden bátorságom, és felvetettem az alternatív szórakozást kedvelő és a szokásos turistaparadicsomokat kerülő útitársaimnak, hogy mit szólnának ahhoz, ha mégis töltenénk egy vagy két napot a tengerparton. Az útikönyvből Koh Chang-ot néztem ki erre a célra azt a kis szigetet Délkelet-Thaiföldön, ahova közel a kambodzsai határ, és ahol a beach-elés mellett lehet túrázni a dzsungelben, úszni a delfinekkel, hajókázni és búvárkodni is. Nem mondom, hogy az ötletemet kitörő lelkesedés fogadta, de mivel eddig nem játszottam ki a „nekem is van egy kívánságom” kártyát, társaim végül beadták a derekukat.
Tegnap este érkeztünk meg. Azóta mindketten sokkot kaptak. Igazi banánkunyhóban lakunk a tengerparton, képeslapra illő környezetben. Ha be akarunk menni a faluba, akkor néhányszáz métert kell sétálnunk a puha homokban vagy a bokáig érő langyos tengerben. A tengermorajlására aludtunk el, és arra ébredtünk. Kissandi holnap úszhat a delfinekkel. Erről álmodik gyerekkora óta. A bungalók tulajdonosa úgy néz ki, mint Johnny Depp, aki talán az egyetlen olyan férfi a világon, aki Kissandinak és nekem is bejön. Szóval csak ülünk a teraszon, shake-t szürcsölgetünk, és azon tűnődünk, hogy honnan szerzünk kloroformot, mert innen Imit is nehéz lesz elrángatni.
Egész vasárnap a Khao Yai Nemzeti Parkban szafariztunk. Láttunk sok majmot, akik az út szélén fényképeztették magukat a turistákkal, de amikor Imivel túl közel merészkedtünk az egyik nőstényhez, a férje előrontott a bozótból, és mint egy cica, felborzolt háttal vadul fújt ránk. Láttunk sok elefántot is, kijöttek a kocsiútra, és a parkőrök hiába próbálták a látogatókat távol tartani tőlük, az egyiküknek csak sikerült letörnie egy személyautó visszapillantó tükrét. (Ne aggódj Anyukám, mi kisteherautóval utaztunk, és a vezetőnk nagyon vigyázott ránk.) Láttunk egy nagy, a faágak közé kucorodott fekete szőrgombócot, amiről a helyiek azt állították, hogy maláj medve, de Imi szerint csak egy szőrkucsma lehetett. Láttuk még egy cibet macska farkát is a lombok között himbálózni, és Kissandi azt kérte, feltétlenül írjam meg, hogy láttunk két hornbill-t is, bármi legyen is az.
Továbbá gyalogtúrát tettünk az őserdőben, ahol a vezetőnk – aki úgy festett, mintha a Karib tenger valamelyik szigetéről érkezett volna, alaposan beszívva – igyekezett megismertetni minket a helyi flóra minden elemével: gyömbérrel, fahéjjal, szantálfával, rattannal, valamint a trópusi betegségek kezelésére alkalmas gyógynövényekkel.
P38: This is the beginning...
P39-42: Kao Yai Nemzeti Park
P43: Maláj medve
Délután visszajöttünk Bangkokba a burmai vízumunkért. Megint sikerült olyan közlekedési eszközt választanunk, amelyen mi voltunk egyedül európaiak. Most már kifejezetten keressük a lehetőséget, hogy a helyiekkel barátkozzunk. Ami nem könnyű, mert mi nem beszéljük a thai nyelvet, ők pedig ha beszélnek is angolul, olyan dialektust használnak, amiből sokszor egy büdös szót sem értünk. De általában rendíthetetlenül mosolygunk, és ez a non verbális eszköz minden kommunikációs akadályt megold.
Ami a burmai vízumot illeti, úgy tűnik, Kissandi és én is nagyon ügyesen titkoltuk el az emberi jogi vonatkozású munkánkkal összefüggő „sötét” igazságot, mert megkaptuk a beutazási engedélyeket. Éjjel megyünk is tovább Burmába. Nem tudom, hogy ott lesz-e Internet, ezért ne aggódjon senki, nem fogunk elveszni, csak legfeljebb a kommunikáció akadozik majd.
Tegnap elhagytuk Bangkokot, vonatra szálltunk észak felé, Ayutthaya-ba. Ez volt a régi Sziám fővárosa, melynek egy részét a khmerek építettek, és ma a világörökséghez tartozik. Egy néhány négyzetkilométernyi szigeten rengeteg templomrom. Kissandi ezért boldog, újra mászhat fel s le a kőlépcsőkön. Persze kicsit csalódott is, mert a képek alapján azt képzelte, hogy olyan lesz, mint Angkor. Ahhoz elég sok képzelőerőre vagy Mekong viszkire van szükség, hogy az ember ezt olyannak lássa, de egy napot megért.
P33: Utazunk
P34-36: Ayatthuya
P37: Kissandi boldog
Ma továbbálltunk a Khao Yai Nemzeti Parkba. Míg az állomáson a vonatra vártunk – túlzsúfolt harmadosztályú fapadosra – megállt egy szerelvény, leszállt róla több száz rózsaszín virágmintás ingbe öltözött fiatal, a fontos emberek beszédet mondtak, volt vörös szőnyeg és kisoltár. Majd egyszer csak felharsant a hangszórókból a thai himnusz. Onnan tudtuk, hogy az lehetett, mert a peronokon és a váróteremben mindenki felpattant, vigyázzba vágta magát. Jó hosszú a thaiok himnusza, hosszabb, mint a miénk, de sokkal-sokkal vidámabb. Egészen jó kedvem támadt tőle, ha nem tartottam volna illetlenségnek, talán még táncra is perdülök. Úgy sejtjük, hogy az Őfelsége köszöntésére Bangkokba induló delegációt láthattuk és ünnepelhettük. Ma van a király szülinapja.
Ez az ország is tetszik. Nagy a nyüzsgés, néha a tolongás, de ezek az emberek sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, mint mi európaiak. Az egyik bangkoki esti sétánk alkalmával elvetődtünk például egy nagy üres területre, ahol a földre terített szőnyegeken emberek aludtak szerte szét. Egyáltalán nem éreztem szánalmat irántuk, sőt, inkább kifejezetten békésnek tűnt, ahogy az utcán élnek. De számomra természetes látványt nyújtanak a nagyvárosi felhőkarcolók mellett düledező bádogviskók is.
Talán a meleg miatt van. Kitágulnak az erek, lelassul a véráramlás, elképzelhetetlen a stressz. Vagy a buddhista imák és meditációk hatása áradt szét a levegőben, és ettől esett transzszerű állapotba mindenki. Nincs aggodalmaskodás, szorongás, türelmetlenség. Csak egy-egy napra és csak nagyvonalakban tervezünk, úgyis minden rendben lesz. (Persze könnyen érzek így, Imi mindig gondoskodik róla, hogy legyen hol álomra hajtanunk a fejünket, és hogy ne essen semmi bajunk.)
Tegnap délután négy órára megérkeztünk Bangkok-ba. Nyolc órát utaztunk, amiből kb. másfelet a határátlépés vett igénybe. A kambodzsai oldalon le kellett szállnunk a távolsági buszról, átsétálni és belépni Thaiföldre, itt értünk jött egy mikrobusz, kb. fele akkora, mint ami addig elhozott, és utaztunk tovább. Az utak legalább jobbak, mint a szomszédban.
Bangkok hatalmas. Az útikönyv szerint hét és fél millióan lakják. Szmogos, forgalmas, túlzsúfolt. Imi meglepően jól tűri a nagyvárost. Több mint három hónapot élt egy poros faluban, azt hittem, sokkot kap a tömegtől, de csak a közlekedést utálja. Azt mondja, úgy képzelte, Bangkok a bűn városa, és milyen igaza van. Itt még azt sem szabad elhinni, amit egy idegen kérdez. Nem tudom, hogy csak a turistákat akarja mindenki becsapni, vagy egymással is így viselkednek… De az is lehet, hogy pusztán az igazság egy-egy sajátos értelmezését interpretálják.
Szállást a Khaosan Road-on találtunk, az éjszakai piac mellett. Ez a város egyik központja, aminek az az előnye, hogy minden közel van, a hátránya meg a szomszéd karaoke-bárból átszűrődő nyikorgás. De nem tervezünk sokáig itt maradni, szeretnénk minél hamarabb továbbállni Burmába. Ezért a ma reggelt a Myanmari Nagykövetségen kezdtük, ahol ízelítőt kaphattunk abból, milyen nehéz belépési engedélyt kapni egy diktatórikus berendezkedésű országba. A cipőméretemet ugyan nem kérdezték meg, de az elmúlt három munkahelyemről és arról, hogy pontosan mivel foglalkoztam részletesen be kellett számolnom. És a lap alján az aláírásommal igazoltam, hogy a megadott adatok megfelelnek a valóságnak. Kissandi egy kicsit aggódott, hogy nem szívesen adnak vízumot neki, ha beírja, hogy az Eurodesk koordinálásával foglalkozik, és korábban dolgozott gyerekotthonban és ifjúsági irodában is. Azt persze nem reklámoztuk, hogy emellett emberi jogi tréner. Mondtam neki, hogy ne vegye magára, ha úszik a burmai vízumunk, mert az én „sötét” szociálpolitikus múltamat nehezebb eltagadni, mint az övét, nem is beszélve a jelenlegi foglalkozásomról. Sokáig gondolkodtunk azon, hogyan lehet úgy megfogalmazni, hogy az ombudsmannak dolgozom, hogy ne is hazudjunk, de az a burmai hatóságok számára is elfogadható színben tüntessen fel. Végül az igazság egy sajátos interpretációja mellett döntöttünk…
Délután többek között ellátogattunk a királyi palotába, a smaragd és az alvó Buddha templomába és egy hindu templomba, ahol megdöbbenve tapasztaltuk, alig hogy a hívek leteszik az imént vásárolt áldozati gyümölcsöket és virágfüzéreket az oltárra, máris jön a templomszolga, összeszedi és viszi vissza a pulthoz, ahol újra eladják azokat. Persze mennyivel rosszabb ez, mint pénzt dobni a perselybe?
Közeleg a király születésnapja – december 5-dike – ezért az utcák tele vannak pavilonokkal, virágokkal, girlandokkal, ajándékárusokkal. Így itt is egészen jól érzem magam, olyan ez, mint otthon a karácsonyi vásár.
Reggel elhagyjuk Kambodzsát, tovább utazunk Thaiföldre. Ami hiányozni fog, az a tuk-tukozás, de remélem, a szomszéd országban is használják ezt a közlekedési eszközt. Amire ambivalens érzésekkel gondolok majd, az a khmerek zavarba ejtő kedvessége. Elképesztő, hogy ezek az emberek mennyire odaadóak tudnak lenni, és nem kizárólag anyagi megfontolások vezetik őket. Délután például alig tudtam a város egyetlen szupermarketében lebeszélni az eladófiút arról, hogy este még randizzunk, és hozzon nekem füstölőket. I really want to help you, lady – énekelte bocsánatkérően, mert az üzletben nem tartottak ilyesmit. Amit pedig biztosan nem fogok hiányolni, az a dzsungelzaj. Nem tudom, milyen állat lehet ez. A békák brekegnek, a kabócák ciripelnek, ezeket a hangokat már ismerem. De ezek a – talán – rovarok fülsértően, élesen sikítanak.
Az elutazás előtti utolsó napot főképpen punnyadással töltöttük, amitől Kissandi – aki szerintem hiperaktív – ideges lett. Ezért el kellett kísérnem a közeli buddhista templomba, hogy valami kulturális tevékenység mégiscsak jusson neki mára is. Nem bántam meg. Az egyik szerzetes megkért, hogy segítsünk megírni az angol leckéjét. Nagyon édes volt!
Este Imi vezényletével elkészítettük, feldíszítettük és vízrebocsátottuk a lótuszvirágokat. A papírt a könyv és játékkereskedésben szereztem, ahol egyébként nem tartanak papírárut, de nagyon segítőkészen eladták nekem a számítógépük nyomtatójából az A4-es lapokat. Kicsit fennakadt a szemük, amikor megmondtam, hogy mennyi kell – virágonként kilenc darab – de megoldották. A gyertyákat Imi vette valahol, a füstölőket pedig abban az étteremben kaptuk a piacon, ahol vacsi közben meghajtogattuk a virágokat. A kishajókat a kedvenc bulizós körforgalmunk mellett engedtük útjukra. Annyira gyönyörű volt, hogy sok turista és helyi is megállt, hogy megcsodálja és lefényképezze a látványosságot. Remélem, odahaza már érződik a hatás. (A virágokba vagy egy kívánságot vagy egy olyan dolgot kell beletenni, amit szeretnénk elengedni. Jó pár kis cetlit hoztam magammal otthonról.)
P26: A lótuszvirágok vízrebocsátása
Az akció után Kissandit motorra ültettük, mert megint valami szakérteni való munkája akadt, Imivel pedig bevetettük magunkat a Siem Reap-i éjszakai életbe. Megittunk néhány koktélt, és elmentünk egy táncos helyre, ahol a helyi lányok szedik fel a „gazdag” külföldi pasikat. Ezért nagyon meglepődtem, amikor az egyikük – bár Imivel utólag megegyeztünk abban, hogy a lady inkább ladyboy lehetett – engem választott. Megpuszilta az arcomat, miközben a fülembe énekelte, hogy nagyon tetszem neki, és szép vagyok. Azt hiszem, hogy eddig ezen kívül csak egyszer próbált meg nőnek öltözött férfi felszedni…
A hétvégét túlnyomórészt utazgatással töltöttük. Az elmúlt néhány napban a kedvenc kambodzsai elfoglaltságom a tuk-tukozás lett. Majdnem olyan jó, mint bukósisak nélkül hátul ülni a motoron, csak valamivel kényelmesebb, és sokkal biztonságosabb. Az elmúlt néhány nap alatt rengeteg követ láttam. Bevallom, nekem már egy kicsit sok is volt, de mivel Kissandi régésznek, vagy mittoménminek készült gyerekkorában, szolidaritásból hősiesen másztam vele fel és le az újabb és újabb templomromokban. Igaz, nincs két egyforma templom, tehát nem is volt annyira unalmas, csak kicsit jól esik nyafogni az engem ért kultúr-sokk miatt…
P14: Ta Keo
P15: Fel
A Ta Keo-ban például kifejezetten meredeken kellett fel aztán lemászni a keskeny, inkább létraszerű lépcsőkön, ez nagyon izgalmas volt. A Ta Prohm-ot – állítólag itt forgatták a Tomb Rider-t – szándékosan nem állították helyre, sok helyen bedőltek a falak, és itt szemléltetik azt is, hogy az évszázadok során hogyan vette át az uralmat az őserdő az egykori civilizáció felett. Iminek nem tetszik, mert szerinte nagyon mesterkélt, ahogy „úgy hagytak mindent”. A Banteay Srei kőfaragásai, mint a csipke, azt mondják, ezt csakis női kéz készíthette. De a legjobban nekem Preah Khan tetszett. A teljesen szabályos alaprajz, a hosszú szűk folyosók, és talán azért is, mert ide már későn érkeztünk, az árusok hazamentek, senki nem zaklatott. Rajtunk kívül csak két fiatal buddhista szerzetes látogatta éppen a romokat.
P16-19: Ta Phrom
P20: Banteay Srei
P21: Preah Kahn
Nagyon zavar, hogy bárhol megállunk, megrohannak bennünket az árusok, főképpen gyerekek. A khmerek – talán csak a külföldi turistákkal beszélnek így – természetellenesen magas hangon éneklik az angol szavakat: postcards lady, very good price, only one dollar for ten! Ettől az az érzésem támad, hogy nem egyszerűen kínálják a portékájukat, de szinte könyörögnek, hogy vedd meg azt. A gyerekeknek egyébként több rafinált trükkjük is van, hogy rávegyenek a vásárlásra. Megkérdezik például, hogy honnan jöttél, és megmondják, mi a hazád fővárosa, vagy megkérdezik, mivel foglalkozol, és azt mondják, hogy ők is annak tanulnak, és most a tandíjra gyűjtik a pénzt. Tanulnak?! Ha iskolába járnának, nem lógnának naphosszat a romok környékén a turistákra vadászva. Még harminc év után is nagyon erősen érződik, hogy ez az ország elvesztette azokat a polgárait, akik valamilyen területen szakértelemmel rendelkeztek. A felnövekvő nemzedékeknek így nem nagyon van kitől tanulniuk. Ebből mi is ízelítőt kaphattunk, de Iminek, aki már hónapok óta itt él, rengeteg ezt alátámasztó, néha vicces, néha bosszantó kis története van.
P22: Teacher Imre
Szombat délután elmentünk abba az iskolába, ahol Imi a három hónap alatt tanított környezetvédelmet és számítástechnikát. Kurzuszáró ünnepség volt, ahol az okleveleket az osztályának Teacher Imre adta át. Először jött egy buddhista pap, aki tíz dollárért megáldotta az egybegyűlteket, aztán az igazgató mondott beszédet. Az ünnepség alatt az igazgató mellett állt az önkéntes program összekötő tanára, aki gyakorlatilag az iskola igazgatóhelyettese is egyben, és az egyetlen olyan angoltanár a suliban, akinek diplomája van. Jól szemléltették azt, amiről az előbb írtam. Az volt az érzésem, gyerekek játszanak felnőttesdit. Vichhika 25 éves, de legfeljebb tizennyolcnak mondanám, az igazgató van vagy 29, de ő is letagadhatna tízet.
P23: Ünnepség - jobbra Vichhika és az iskolaigazgató
P24: Útitársak - a kedvenc képem róluk
Vasárnap este egy buddhista pagodába mentünk esti meditációra. Jobb volt, mint a turbulencia! Annyira ellazított, hogy csak azért nem aludtam el, mert Imi azt mondta, hogy barangok (hiten kívüliek vagy ilyesmi) lévén bárhogyan viselkedhetünk, de mégsem illik elnyúlni a padlón és elszundítani. A meditáció után az önkéntesek záró bulijára tartottunk, ám kiderült, hogy a csapat eszének kikiáltott tag azon kevés férfiak közé tartozik, akik nem találnak vissza arra a helyre, ahol már egyszer jártak. Bolyongtunk egy kicsit a külvárosban, aztán letáboroztunk egy körforgalom közepén, várva a megmentőkre. Még szerencse, hogy ha a tájékozódó képességeinek kicsit híján is van, Iminek mégis van esze. Kitalálta, hogy küldjünk üzenetet a többieknek, hogy jöjjenek értünk. Hogy a várakozás alatt se unatkozzunk, a környékbéli khmerek nagy örömére kinyitottunk egy üveg bort és Kisstibit hallgattunk az mp3 lejátszómon. Ennél az igazi buli sem volt sokkal jobb, sőt! Persze végül Nelli – az önkéntesek boldogulásárét felelős magyar lány – megtalált minket, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a buli abban a házban volt, amelytől kb. ötméternyire fordultunk vissza, mert csodás vezetőnk azt mondta „itt már úgysincs semmi”.
P25: Buli a körforgalomban
A tegnapi napunk a macskajaj jegyében telt. Az egyetlen hasznos tevékenységünk az volt, hogy kimostuk a szennyesünket, ami tekintve, hogy már másfél hete eljöttünk otthonról mostanra halaszthatatlanná vált.
Ennek a címnek igenis van értelme. A tuk-tuk hangutánzószó, amely a korábbiakban említett gépjárművet takarja. Robogóra szerelt kocsi, ketten úriasan, négyen kényelmesen elférnek benne, de láttam már olyat is, hogy hatan-nyolcan csimpaszkodtak rajta. A nevét a fura hangról kapta, melyet akkor hallat, ha a sofőr jelezni akarja a többi tuk-tuknak, hogy „tessék vigyázni, érkezem”. Thöm Pöm pedig a nagyon kedves tuk-tukos fiú, aki tegnap elvitt minket Angkor Wat-ba és Ankor Thom-ba. (Lehet, hogy nem pontosan így hívják, de ezt a nevet mondta, amikor bemutatkozott.)
P7: Thöm Pöm, aki tuk-tukos
Szóval tegnap tuk-tuk túrán voltunk. A terv természetesen más volt, biciklivel akartuk megtenni a néhány kilométeres utat, de ahhoz már megint nem tudtunk időben elindulni. Mondjuk azt, hogy még nem sikerült tökéletesen alkalmazkodnunk az időeltolódáshoz. (Inkább ezt mondjuk, mint azt, hogy álomszuszék banda vagyunk, ez ellen Kissandi úgyis tiltakozna, és az elalvásért kizárólag engem tenne felelőssé.) Thöm Pöm-öt az utcán szedtük fel. Itt ez a szokás. Megmondod, hogy hova akarsz menni, ő megmondja, hogy mennyiért visz el. Aztán alkudoztok egy kicsit. Imi szerint általában a felére kell lealkudni az árat, hogy mindenki jól járjon. Mi 6 dollárt fizettünk egy teljes délutánra, az oda-vissza kb. 14-15 kilométeres útért.
P8-9: Angkor What
Először körbesétáltunk Angkor Wat-ban. Ahogy korábban írtam, ez az egyetlen nyugat felé néző templom. Az irány a hindu világban a halált is jelképezi, ezért a régészek úgy gondolják, hogy az építő II. Suryvarman Angkor Wat-ot szánta végső nyughelyéül. A templomban feltűnően sok az olyan szobor, mely a Vörös Khmer-ek idején veszette el a fejét. Ennek két magyarázatát is hallottam. Az egyik az, hogy a módszeres rombolásnak a vallási helyek meggyalázása volt az oka, a másik pedig az, hogy a szoborfejekért kapott pénzen fegyvert vásároltak. Nem tudom, hogy a túlvilági dolgokkal vagy a fejek műkincskereskedelmével van-e összefüggésben, de az egyik félhomályos kamrában igen megrázó élményben volt részem. Kissandi egyszer csak felém fordult és sejtelmesen oda súgta – ne lepődj meg, ha én is egy fejjel térek haza. Először azt hittem, nem jól hallottam, számolgattam a szótagokat, a mondat hangzását, de sehogy sem tudtam másként érteni, mint ahogyan szólt. Úgyhogy csak annyit kértem, hogy ha lehetséges, az a fej ne az enyém, és ne is Imié legyen. Ebben megegyeztünk.
P10: Fejvesztve
Angkor Wat után Angkor Thom következett. Van tehát Angkor, ami a nagy – állítólag kb. 200 négyzetkilométeres terület neve. Benne A. Thom a város és attól kb. két kilométerre A. Wat a templom. A. Thom közepén található Bayon az a templom, amely Kissandi útikönyve szerint 54 tornyáról ismert. A tornyokon egyenként négy-négy, összesen tehát 216 mosolygó arc, Avalokitesvara istenség megdicsőült titokzatos mosolygó képmása. Az istenség minden szenvedést elhárít, ha az őt megillető tiszteletben részesítik. Imi szerint az oszlopokról az építtető király, VII. Jayavarman mosolyog fenségesen a világra. Nem tudom, kinek higgyek. Leginkább abban hiszek, hogy a szenvedéstől való megszabadulás legjobb módja, ha az ember elfogadja azt, ami van, hiszen úgysem tart örökké, minden elmúlik egyszer. Ettől persze még jó móka rámosolyogni egy kőmosolyú istenségre.
P11-12: Bayon
Hazafelé Thöm Pöm még megállt velünk Phnom Bakheng-nél, hogy megnézzük a naplementét. Ez valami grátisz szolgáltatás volt, mert mi nem kértük, nem is tudtuk, hogy ez egy turista látványosság. A dombtetőn tornyosuló templom – olyan mint egy maja piramis – lépcsőin, mint a kis verebek csücsül ezer turista, aki várja, hogy a napkorong lebukjon a horizonton. A templomig felmásztunk, de a lépcsőkön már nem. Mert azok nagyon meredekek voltak, és meggyőztük egymást, hogy amikor a hatalmas tömeg a naplementét követő félhomályban elkezd lezúdulni a keskeny létraszerű feljárókon, az várhatóan nagyon balesetveszélyes lesz. A dombra fel lehet mászni gyalogosan, de a lustábbak és gazdagabbak az elefántháton való utazást is választhatják.
Este Imi elhurcolt minket egy étterembe, ahol naponta hagyományos khmer táncosok szórakoztatják a vacsoravendégeket. A fiatalok egy civil szervezetnél tanulják a táncot, és az étterem a gyakorlati terep számukra. Hagyományosan csak a lányok lehetnek ún. apsara (mennyei nimfa) táncosok, mert ők hajlékonyabbak, mint a fiúk, akik szegények csak a népi táncokban a medvét, a majmot, a tigrist imitálhatják.
P13: Apsarák
Tegnap alaposan elfáradtunk, és várhatóan ez ma sem lesz másként. A mai tervben Ta Prohm szerepel, ahol a Tomb Rider-t forgatták.
Helyi idő szerint csütörtök reggel 8 órakor megérkeztünk Kambodzsába! Ehhez a teljesítményhez nagyjából két órás alvást követően hajnali fél négykor kellett kelnünk. Négykor már Kuala Lumpur utcáin bóklásztunk taxit keresve. Jól drukkoltatok, simán kijutottunk a reptérre, még egy kicsit korábban is, mint terveztük. Azonnal bevetettük magunkat a Starbucks helyi egységébe, hogy hozzájussunk jelentős mennyiségű koffeinadagunkhoz és ne aludjunk el, amíg a beszállókártyáért sorban állunk. Büszkén jelentem, hogy rövid kint tartózkodásunk alatt a Starbucks menedzsmentje felismerve a fogyasztási készségemben és fizetőképességemben rejlő, számukra kedvező lehetőségeket, törzsvásárlóvá fogadott, és 10%-os kedvezménnyel hálálja meg, ha betérek valamely fióküzletükbe. Milyen kár, hogy sem Kambodzsában, sem otthon nincs ilyen.
Tekintettel arra, hogy az elmúlt héten átrepültünk a fél világ felett, ez a két órás utazás, már meg sem kottyant. A vízumügyintézés és útlevél-ellenőrzés azonban annál jobban. Azt hiszem, erről annak idején Imi is írt. Tovább tartott belépni az országba, mint eljutni idáig. De végül sikerült nem elveszítenem a türelmemet, amiért köszönet illeti Kisstibit. Az MP3-as lejátszómra ugyanis – számolva az utazás során várhatóan tapasztalható kellemetlenségekkel – nagymennyiségű Quimby számot töltöttem. (Módosítani szeretném a korábbi írásomat! Kissandi for queen and Kisstibi for king! Spíró óta tudom, hogy igenis lehet királyt választani. Aki nem érit, olvassa a Feleségversenyt!)
P4: Isten hozott Siem Reap-ben!
A Siem Reap-i repülőtérnek álcázott botanikus kert előcsarnokában egy nagyon kedves khmer fiú várt minket – Imi szervezte –, hogy tuk-tukjával elhozzon a szállásunkra. Most ültem először ilyen járművön, ami olyan, mint egy robogó mögé kötött díszes szekér. Nagyon élveztem. Ez a város – ami eddigi ismereteim alapján inkább falunak tűnik – sokkal jobban tetszik, mint Kuala Lumpur. Talán a szmog, illetve annak hiánya miatt leginkább.
Egy kellemes ebéd, és egy rövid ebéd utáni szundikálás után Imi kivitt minket Angkor Wat-hoz megnézni a naplementét. (Fura, hogy a hőmérséklet és a meleg alapján azt hinném, nyár van, ám mégis korán, 6 órakor sötétedik.) A templomok felfedezése a következő három napban vár ránk.
P5: Naplemente Angkorban
Aki nem ismerné Angkort, ajánlom, nézze meg a National Geographic 2009. novemberi számát. Röviden: Angkor a Khmer Birodalom központja volt, és a 9. és 15. század között érte virágkorát. Ebben az időben a források szerint közel egymillió ember élt itt. Mára a fényes gazdagságból csak a templomok romjai maradtak meg, elszórva a dzsungelben. A középületek fából készültek, ezért elenyésztek. A legismertebb templom Angkor Wat, a 12. században Visnu isten tiszteletére emelt egyetlen nyugati tájolású templom. Ezért gyönyörű ott a naplemente.
P6: Imi a bárban - bár tagadja
Az elmúlt hónapokban Imi igazi helyivé vált. Jól ismeri a várost, és jól ismerik őt a helyi bárokban. Este ebből kaphattunk ízelítőt, ám sejtésem szerint még várnak ránk meglepetések ezen a téren is.
Ez nagyon sűrű nap volt, különösen ahhoz képest, hogy csak délután fél egykor keltünk fel. Így az Ikertornyokról ismét lemaradtunk. Nem baj, gondoltuk, majd kárpótol a természet. A maláj főváros közlekedési helyzete sokkal rosszabb, mint az otthoni. Rengeteg az autó, iszonyatosan nagy dugók tudnak kialakulni, és ilyenkor a gépjárművek ontják magukból a környezetre káros gázokat. Ha valaki szeretné tudni mi az a szmog, jöjjön és szagolja meg!
Mi ezért a Lake Garden felé vettük az irányt. Itt található a Nemzeti Múzeum, a Planetárium és a Nemzeti Mecset, sőt a parkban van a világ – állítólag – legnagyobb madárparkja, egy hatalmas orchidea kert, és – ahogy a névből sejthető – közepén a Nagy Tó.
A múzeum-túrát még teljesítettük, de a planetárium sajnos már zárva volt, mire odaértünk. A madárkákról önként mondtunk le, az orchidea parktól pedig a kapuban szaladgáló majmocskák térítettek el. Ám a mecsetnél szerencsénk volt. És ami a legfontosabb, nagyot kirándultunk a természet lágy ölén. Ami úgy tűnt, nem csak a magunkfajta turistákat vonzotta ma...
Ahogy sétálgattunk, egyszer csak megállt mellettünk egy robogós – ezekből is rengeteg közlekedik KL útjain –, a fickó kérdezett valamit. Mafla, gondoltam, nem látja, hogy nem helyiek vagyunk?! Aztán amikor ránéztem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy cukros bácsival nézek farkasszemet, aki teljesen izgalomba jött attól, hogy megmutathatta a férfiasságát. Velem ellentétben Kissandi nem jött zavarba, előkapta a fényképezőgépét, hogy megörökítse a helyi látványosságot. (Ne aggódj Anyukám, a helyzet inkább vicces volt, mint veszélyes.) A fickó rettentően röhejesen festett, ahogy féltett kincsével a kezében a döbbenet immár az ő arcára ült ki. Így utólag visszagondolva, lehet, hogy amikor megszólított, ő is a bélyegalbum felől érdeklődött?
Délután bevettük magunkat a Central Market-be, hogy Kissandi megkaphassa a lélekjelenlétért járó érdemérmet, egy gyönyörű, selyemből készült papírsárkányt. Jó nagy csomag lett, jó alkalmatlan, de majd csak megoldjuk valahogy, hogy sérülésmentesen hazajuttassuk.
Este nagyot sétáltunk a kínai negyedben, ahol végre valóban úgy éreztük, hogy Ázsiában vagyunk. Pont olyan, mint a kínai negyedek a filmekben. Persze annyira nem voltunk bátrak, hogy megkóstoljuk a helyi kifőzdék kínálatát, ma már így is sok helyi ételt fogyasztottunk – némelyiknek az összetevőit sem tudnám megmondani –, természetesen nagymennyiségű Kissandi féle tiszta-szesz kíséretében.
Lassan véget érnek a kalandjaink Kuala Lumpurban – itt már éjjel fél tizenkettő van –, holnap korán reggel utazunk tovább Siem Reap-be. Még nem tudjuk, hogyan jutunk el a buszhoz, ami a reptérre visz. A tömegközlekedés hajnalban még nem működik. A buszállomás gyalog messze van, taxival meg túl közel, és az öntudatos maláj taxisok nem mennek ki címre, ha keveslik a lehetséges fuvardíjat. Talán mégiscsak barátkozni kellett volna a robogós cukros bácsival... Hát így jártunk, de majd megoldjuk, eddig sem volt gond. A lényeg az, hogy a reggel 7 órakor induló repülőt elérjük. Mindenki drukkoljon, mert Kissandi aggódik.
Kuala Lumpurt mindenki - különösen, aki már látta a Briliáns csapda c. filmet - a Petronas Iker Tornyokról ismeri. Ezért mi is, mint jó turisták felkerekedtünk, hogy megnézzük a tornyokat. Fel is lehet menni - ingyenes látogatójeggyel - a két torony közötti hídra, hogy jó magasról megszemlélhessük a várost. Igen ám, de a jegyeket adó kassza reggel félkilenckor nyit, és mire az elő csoport elindul, kb. kilencre el is fogynak a jegyek. Bár Imi erre figyelmeztetett minket, mivel mi délelőtt jó turistához illően szundikáltunk, csak kb. egy körül értünk oda, amikor látogatójegynek már híre sem volt. Hát erről lemaradtunk - gondoltuk -, de nem baj, mert a városi Központi Park is csodás látványosság lesz.
P3: Ikertornyok
Azt azonban senki nem mondta, hogy a tornyok alatt egy hatalmas bevásárlóközpont van, benne két csodás Starbucks Kávézóval. Egész nap ott ültünk. Mennyei finom kávék és még ínycsiklandozóbb csokis sütik társaságában. (Mondtam én, hogy akár otthon is lehetnénk...) Közben sikerült kapcsolatba lépnünk Imivel, aki arról tájékoztatott minket, hogy Siem Reap is eléggé európaias városka, de Starbucksról ne is álmodjunk. Szóval ráhúztunk még néhány órácskát, hogy kiélvezzük a civilizációt. Miközben a hatalmas tejeskávémat szürcsölgettem, igazi kis plázacicának éreztem magam. (Kissandi a lelkemre kötötte, hogy ezt a mondatot csakis egyes szám első személyben fogalmazhatom meg, mert ő semmilyen körülmények között nem hajlandó magát plázacicának tekinteni.)
Hogy a csokis süti jótékony hatását némiképpen mérsékeljük, úgy döntöttünk, gyalogosan közlekedünk hazáig. Különben három metrómegállónyira lakunk a tornyoktól. Ami az úton várt, arra legvadabb álmomban sem számítottam. Az ötcsillagos szállodák és hatalmas bevásárlóközpontok között bóklásztunk szájtátva. Ha valaki panaszkodik otthon, hogy sok a pláza, jöjjön el, és rá fog jönni, hogy van még hová fejlődnie a fogyasztói társadalomnak! Hú, ez megrázó élmény volt!
Főképpen azért, mert néhány százméternyire a csilli-villi üzletektől, amikor bekanyarodtunk a mi utcánkba, megláttam a csótányokat. Andi említette, hogy ő már látta őket a buszállomáson is, csak nem akart szólni, mert tudja, hogy nem vagyok csótányrajongó. Hát jobb is. Imi is írta, hogy itt lesznek, meg hogy nagyok, de eddig - talán azért mert Kuala Lumpurban minden olyan magas - nem néztem csakis az ég felé, és nem vettem észre őket.
Az a helyzet, hogy eredetileg ez a rész nem így szólt. Az említett bogárkákat nem is találtam igazán nagynak, és éppen arról értekeztem, hogy Imi, mint egy igazi férfi kissé talán eltúlozta a méreteket, amikor arról írt, hogy az itteni csótányok 6-7 centiméteresek. Amiket én láttam - jó sokat - inkább csak 3-4 cm nagyságúak voltak. Aztán feltűnt a színen egy példány. A közös helyiségben, konyha-nappaliban szoktam írni, ahol az álmennyezetben egy gyíkocska is lakik. A szemem sarkából figyeltem fel a mozgásra. Először a gyíkot vettem észre. Felém szaladt. De édes, gondoltam, de aztán megláttam, hogy nem én bűvöltem el ennyire, hanem a lábujjam mellett lapuló csótány. Nem volt nagyobb, mint négy centi, de testközelből mégsem akartam vele ismerkedni. Felugrottam a székemre és nagyon sikkantottam - bevallom. Ám aggodalomra semmi ok, jött a megmentő!
Az ember azt várná el a barátnőjétől, aki köztudottan, és vele ellentétben nem riad vissza semmitől, aminek négynél több lába van, hogy majd ugrik, csinál valamit, megmenti. De nem. Kissandi rezzenéstelen arccal falatozta tovább a mangóját. Szerencsére volt a közelben egy ausztrál krokodilvadász hős, akinek ez ilyesmi meg sem kottyan. Ő sietett a segítségemre, és egy divatmagazinnal agyoncsapta a rusnya jószágot. Na de most jött csak a java! Andi szemeibe könnyek gyűltek, és úgy mondta, nem érti, miért kellett veszni a kis állatkának. Kis állatka?! Jó hogy nem „cuki kis állatka"! Ám figyelembe véve a délután frissen elnökké választott Andi érzelmeit, a tetemet végül ünnepélyes körülmények között, királyi tiszteletadás közepette hajítottuk át a teraszkorláton, le a mélybe, ahová való.
Imi azt írta Kuala Lumpurról, hogy a Lonely Planet szerint ez Ázsia gyermekmedencéje. Most már tudom, mit kell ezen érteni. Egészen másmilyennek képzeltem a Távol-keletet, Malajziát. Azt hittem egy olyan világba cseppenünk, ahol az emberek, a kultúra, az épített és a természeti környezet teljesen idegen lesz, ezzel szemben azonban minden nagyon ismerős. Ja, hogyan is felejthettem el?! Hiszen nekem mindenütt jó!...
Kissandiról nem is beszélve! Neki pláne jó! Ez a nő mindenhol és mindenkivel ismerkedik! Még le sem szálltunk a repülőről, neki máris lett egy helyi barátnője, aki aztán segített nekünk megfelelő taxit szerezni. Ez itt nagydolog, mert úgy tűnik, a taxisok sem ismerik jól a várost. Végül Jennh - így hívják a maláj lányt - rábeszélésére a harmadik vállalta, hogy elvisz minket a szállásunkra. Ahol reggel Andi először egy argentin világutazó „jópasit" szedett fel, majd egy svájci házaspárból szedte ki az információkat arról, mit érdemes megnéznünk.
Nincs útikönyvünk, de Kissandi mellett nem is kell. Mondjuk térképet jó, hogy szereztünk, mert tájékozódni azt nem nagyon tud. Ezt már Londonban megfigyeltem. Tuti mindig az ellenkező irányba indul el, mint kellene. De ilyen kommunikációs készség mellett az sem nagy gond, csak néha nagy kerülő.
Az Andi Tours szervezésében tegnap délután egy csodás buszkirándulással eljuthattunk Batu Caves-hez, és a hatalmas arany - szerintem - Visnu isten lábai alatt felmászhattunk egy - európai szemének túlságosan is - gazdagon díszített barlangtemplomba. Végre láttam valamit, amit otthon nem! Majmocskák játszottak a lépcső mellett. Anyukámnak üzenem, hogy kezet mostam, miután megsimogattam őket. (Na jó, nem simogattam majmokat, mert egyrészt annál félénkebbek voltak, hogy megvárják, míg odaérek hozzájuk, másrészt mióta otthon megharapott egy cuki kutyus, azóta vigyázok az idegen állatkákkal.)
P1-2: Batu Caves - Kuala Lumpur
Egy másik dolog is történt velem azóta, hogy itt vagyunk, ami azelőtt még soha. Kirázott a hideg a pálinkától. Az Andi által hozott tiszta-szeszt a parazitás bélfertőzés megelőzésére isszuk, azt hiszem, úgy hívják ezt, hogy dezinficiálás, azaz belső fertőtlenítés. Nem tudom, hol szerezte útitársnőm ezt a csodás nedűt, de már az illatától is libabőrös lettem. Pedig félig székely lány lévén, elég jól bírom a rövidet.
Szóval Anyukám, biztonságban vagyok, akár otthon is lehetnék, csak itt sokkal jobb az idő. Finom harminc fok körüli meleg van, kicsit párás, de szerintem egészen jól bírható. Hiszen már írtam, nekem igazából mindenütt jó!
A londoni városnézés
természetesen elmaradt. Nem baj, majd máskor. Most jártam harmadszorra a brit
fővárosban, és még sosem tudtam igazán körülnézni. Pedig nagyon tetszik ez a
nyüzsgő multikulturális metropolis.
Kedvelem az angolok szokásait. Az
egyik kedvencem az, hogy nem tesznek függönyt az ablakra, még a nagyvárosokban
sem. Eleinte zavart, mert én is egy hónapot töltöttem egy olyan házban, ahova a
szomszéd - kb. három méterre volt az ablaka - bármikor bekukucskálhatott. De
miután megtudtam, hogy rendes angol ember nem bámul be másokhoz, megnyugodtam, és
megállapítottam, hogy én egyáltalán nem vagyok rendes angol ember, mert
kifejezetten szeretek bebámészkodni, és meglesni ki hogyan él. Ezt a rossz
szokást egyébként az Anyukámtól tanultam, aki annyira szereti tanulmányozni
idegen emberek otthonát, hogy a múltkor megkérdezte, nem akarok-e végre költözni,
mert szeretne velem ismét lakásokat nézegetni. Három évvel ezelőtt költöztem a
mostani lakásomba, hosszú keresgélés után. Most már tudom, hogy ennek részben
az volt az oka, hogy Anyut kértem meg, segítsen lakást keresni, és ő nem azt
figyelte, hogy melyik válhatna az otthonommá, hanem azt, hogy kinek milyen
ízléses a berendezése, hogyan él, kivel stb.
Apropó rossz szokások!
Kissandival utazók figyelem! Éreztem egy ideje, hogy valami nincs rendben,
egyre nehezebb a kézipoggyászom. Aztán kiderült a titok. Andi, miután valamit
kivesz a táskájából, azt az enyémbe teszi vissza. Amikor rajtakaptam azzal
védekezett, hogy a kettőnk táskája egyforma. Hát ez elég átlátszó! Egyrészt én
valahogy már kívülről meg tudom különböztetni őket, másrészt, amint kinyitja,
láthatná, hogy nem az ő cuccai vannak odabent... Persze nem mondhatom, hogy ez
nem zavarja, hiszen végül is ha az én táskámban nem találja
az ő holmiját, szépen, ügyesen elkezd oda áthurcolkodni. Fogadok, hogy a területfoglalós
Rizikóban ő volt a legjobb.
A mai volt a leghosszabb
utazásunk, és a legrövidebb napunk. Az lehet, hogy a nap még rendes időben kelt
fel, nem láthattam a lehúzott kabinablakredőnyök miatt, de amikor leszálltunk,
kb. délután egy körül Kuala Lumpurban - itteni idő szerint talán nyolc óra
lehetett - már teljes sötétség volt.
Még sosem ültem ennyit egyszerre
repülőn. Vonaton már igen. A kettőt összehasonlítva végül is ez jobb volt. A
gép középső részén, a négyes üléssorban kaptunk helyet. Négy szék jutott
kettőnkre, így egészen jól elfértünk és aludtunk. Nemrégiben azt mondta nekem
valaki, hogy ő nem bírna ennyit repülni, mert szerinte a második legrondább
magyar szó a turbulencia. Nekem egészen bejött. Úgy ringatott, mint édesanya a gyermekét.
Amikor megébredtem, már alig vártam, hogy jöjjön egy kis rázkódás, ami elaltat.
Fura, hogy otthon még csak fél
hat van, itt már elmúlt éjfél. Rendesen nem szoktam még ilyenkor aludni, de kényelmes
repülés ide vagy oda, nem hiszem, hogy bárányokat kell majd számolnom. Ez azért
is jó hír, mert talán az időeltolódás sem visel majd meg annyira.
Három napot töltünk a maláj
fővárosban, hogy aztán csütörtökön reggel tovább utazzunk a kambodzsai Siem
Reap-be, ahol remélem Imi már nagyon vár minket. Mindenesetre sok csokit hoztunk
neki, hogy örüljön nekünk.
A terv szerint csajos, bulis este várt volna ránk, feltöltekezve megfelelő mennyiségű alkoholegységgel, hogy ma éjjel lehetőleg még spicces állapotban szálljunk fel az Air Asia Kuala Lumpurba induló járatára, ezzel biztosítva magunknak a kényelmet az embert próbáló tizennégy órás repülőúton. Ám már Ferihegyen láttam, hogy Andival nem megyünk sehova az éjjel. Amikor nyitva volt a szeme, arról beszélt, hogy még költségvetést akar írni valami munkatervhez, bár inkább csukva volt a szeme. Erre az a magyarázat, hogy ő is belépett a „hosszú utazás előtt csak egy szemhunyásnyit alvók" klubjába. Az elit társaság ugyan engem is tagjai között tudhat, de három és fél órás alvásom a nyomába sem ér útitársnőmének, akinek az indulás előtti éjszakát sikerült két órával abszolválnia, majdnem megdöntve ezzel más általam ismert klubtagok egy, másfél órás rekordjait.
A tervek egyébként is csak arra jók, hogy eltérjünk tőlük - magyaráztam a thai nagykövetség vízumosztályán dolgozó ügyintézőnek is a minap. Eleinte szelíd érdeklődése az ötödik percben kellemetlen faggatózásba csapott át, mert képtelen volt megérteni, hogy nem tudjuk kitölteni az űrlapon a beutazás időpontjára, a tartózkodás helyére és időtartamára vonatkozó mezőket. Türelmetlenségét talán az is fokozta, hogy a hivatali idő vége után kb. tíz perccel érkeztünk. Ám végül megkaptuk a vízumunkat, mert kedvesen elmagyaráztam neki, hogy nézzen csak ránk, el tudja azt képzelni, hogy ilyen fontos kérdésekben képesek vagyunk dönteni? Aggodalomra azonban semmi ok, Kambodzsában csatlakozik hozzánk a csapat esze, Imi, aki majd megmondja a merre-hány-métert. Igazából persze mi csatlakozunk őhozzá, de ezzel az információval már igazán nem akartam az ügyintézőt terhelni.
Mindenesetre idáig már eljutottunk. Tegnap reggel még nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez menni fog. A hátizsákom - még üresen - bent hevert a szekrény alján, és az elhozni tervezett ruháim ugyan már egy kupacban voltak, még sem pénzt nem váltottam, se ajándékokat nem vettem a gyerekeknek - pedig azt Imi a lelkünkre kötötte. Még szerencse, hogy vannak barátaim, és így volt ez a listám a hasznos holmikkal! Végül egyrészt sikerült mindennel nagyjából időre végeznem, másrészt a csomag súlya - illetve a fizikában jártas olvasók kedvéért inkább a tömege - sem haladta meg a befizetett 15 kg-t. Igazság szerint csak 10,7 kg-t cipelek, aminek a felét a bélyegek teszik ki, úgyhogy egy kicsit mégis félek, hogy otthonmaradt valami...
Biztosan benne van a zsákban azonban az a kismaci, amit tegnap reggel kaptam Jucitól Hamu cicáért cserébe. Azért cseréltünk, mert a macinak nem kellett oltás, és nem kerül karanténba, ha elhozom, de ugyanolyan szürke és kövér, mint Hamu, aki így talán nem fog hiányozni. Elhoztam az apró rózsakvarc és hegyikristály szerencse-kövecskéket is, melyeket Nusitól kaptam, hogy vigyázzanak rám. És egy pici fémdobozban elhoztam a lányok kívánságait, hogy helyi szokás szerint leúsztassam őket a folyón Siem Reap-ben, egy-egy gyönyörű vízililiomban, ahogyan azt Imi blogjában olvashatjátok.
A mai terv, hogy körülnézünk Londonban, az eddigi hozzáállásunk ismeretében azonban nem ígérek semmit!
Közeleg az útra kelés napja, már csak négyet kell aludnom. Nem mondhatnám, hogy felkészültem, de mivel azt sem tudom, mire kell, talán nem is gond. Még sosem jártam Európán kívül, hát ennek is eljött az ideje.
Jó ötletnek tűnt egy pakolós parti - melyet szándékosan nem búcsú bulinak neveztünk el, hiszen Karácsonyra itthon vagyok, minek a nagy búcsúzkodás. A koncepció az volt, hogy eljön néhány okos ember, és segít az előkészületekben azzal, hogy kitalálja helyettem, mire lesz feltétlenül szükségem Dél-kelet Ázsiában. Ráadásul, ha valami itthon marad, lesz kit hibáztatnom.
Az ötletek alapján összeállítottam a hasznos holmik listáját, melyet ezennel közkinccsé teszek, hátha hamarosan valaki más is hozzám hasonlóan hosszú útra indul: pizsama, víztisztító tabletta, gyufa, gumicukor, svájci bicska vagy machete, teatojás, óvszer, bélyegalbum, Hamu cica. Ennyi. Csak azt nem értem, mi a fenének regisztráltam az Air Asia járatára 15 kilós hátizsákot?! Igaz, Hamu cica valóban kicsit dundi, de ő valószínűleg mégis itthon marad, már nincs időm beszerezni neki is a megfelelő oltásokat.
Ami a bélyegalbumot illeti - köszönöm Moncsi az ötletet, ez tuti, hogy nekem sosem jutott volna eszembe -, talán némi magyarázatra szorul. Évekkel ezelőtt kaptam a nagyon kedves kollégáimtól, amikor eljöttem az előző munkahelyemről. Komoly próbatételeket kellett kiállnom azért, hogy hozzájussak a búcsúajándékaimhoz, többek között egy csodálatos bélyegblokkhoz, melyet a saját fotóim díszítenek. A koncepció az volt, hogy legközelebb, amikor egy fickó fel akar hozzám jönni, hogy intim pillanatokat éljünk át, legyen mit mutogatnom neki.
Az történt ugyanis, hogy egy esős estén - még a Bajcsy-Zsilinszky úton laktam - a Nyugati téri aluljáróból utánam jött egy szimpatikus fiatalember, azzal a mások számára talán átlátszó, de nekem akkor nagyon imponáló szöveggel, hogy nálam szebb nőt még sosem látott, és feltétlenül adjam meg neki a telefonszámom, mert szeretne megismerni. Mi tagadás könnyű prédának tűnhetek, hiszen ez a kissé közhelyes bók, és ahogyan bőrig ázva, boci szemekkel, édesen állt a zuhogó esőben, elegendő volt ahhoz, hogy személyes adataim kezelésére felhatalmazzam. Végtére is nem tűnt hasfelmetszőnek. A második vacsora-randink végéig nem is történt semmi baj, ám ekkor, miután tisztességes férfi módjára hazakísért, és kedvesen elköszönt a kapuban, még fel sem értem a lakásba, már hívott. Nahát - gondoltam kissé bosszankodva - ez is egy olyan akaszkodós fajta, akinek máris hiányzom, holott még ki sem hűlt a búcsú puszim helye az arcán. Rövid beszélgetésünk sokkolóan hatott rám, mert szó szerint azt kérdezte: nem mehetnék fel mégis, hogy megmutasd a bélyegalbumodat. Suta válaszom a megdöbbenésemet tükrözte: sajnos nincs bélyegalbumom. Mentségemül szolgáljon, hogy mindez egy utcán felszedett fickóval való második randi után történt, és teljességgel letaglózott a nem is túlságosan burkolt, ósdi célzásával. A bélyegeket tehát azért kaptam a kollégáimtól - igazi jó barátok! - hogy máskor jobb ürügyet kelljen találnom, ha egy alig ismert személlyel nem akarnék párnacsatázni.
Az összegyűjtött javaslatokból arra a következtetésre jutottam, barátaim szerint azért utazom Indokinába, hogy férfiakkal ismerkedjem. Ezt az ötletet vélhetően mai, befutott bestseller írónők történeteiből szedhették. (Kedves írószakkörös társaim figyelem! Ehelyütt szeretném felhívni figyelmeteket az író felelősségére!) Most talán az lenne a leghelyesebb, ha gyorsan előállnék az utazás valódi okával, de nagyon tisztelt és szeretett tanáraim azt tanítják - remélem, nem értettem félre valamit -, hogy a tanulságot veszélyes a mű elején a nyájas olvasók arcába vágni, mert később nehéz lesz fenntartani lankadatlan érdeklődésüket. Álljon ezért itt csak annyi, hogy a kalandok során remélhetőleg majd minden felfedhető titokra fény derül!
